A magyar és az európai szupervizorok nevében megrendülten búcsúzunk Szarka Attilától.
Gyökössy Endre szavait idézve:
„Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük, és titkok tudóivá válnak.”
Attila tenni és lenni is tudott. Megcsendült a csendje, és titkok tudója volt.
Mi mindent tett szupervizorként?
Rá jellemző, nagyon egyéni módon tudta ötvözni a személyes és a szakmai teret.
Élénken emlékszem az első találkozásunkra 20 éve, 2001. szeptember 10-én, Salgótarjánban. Tanulmányainkat kezdtük a Károli Gáspár Református Egyetem akkor induló szupervizor szakirányú továbbképzésén.
Az egyik kiscsoportos munkánál vele kerültem egy csoportba, ahol az volt a feladatunk, hogy osszunk meg egymással valamit az életünkből.
Mélyen megérintett Attila bemutatkozása. Arról kezdett el beszélni, mennyire fontosak neki a lányai, mit jelent neki a családja, mit jelent apának lenni. Ezután következett a javítóintézet, a gondjaira bízott fiúk.
Szupervizor diplomája megszerzése után folyamatosan dolgozott szupervizorként, főként a számára oly fontos gyermekvédelem területén.
2009-től rendszeresen közreműködött oktatóként és tanszupervizorként a szupervizor képzésben, hallgatók generációit készítve fel az előttük álló kihívásokra.
Szenior szupervizorként számos végzett szupervizor tovább-fejlődését támogatta.
Szakmai írásaiban egy mély tudású, érzékeny, a szavakkal virtuózan bánó szakember gondolataival ismerkedhettünk meg.
4 évig, 2018-2022 között töltötte be a Magyar Szupervizorok és Szupervizor-Coachok Társasága szakmai alelnöki tisztségét, elkötelezetten képviselve a magyarországi szupervízió ügyét.
Aktívan részt vett a szupervízió jogszabályi hátterének kialakításában. Hatékonyan dolgozott azon, hogy a szociális szférában minél több szakemberhez eljusson ez a segítők támogatását szolgáló munkaforma.
Mindezek elismeréseként 2021-ben megkapta a „Magyar Szupervízióért” díjat.
Hogyan volt jelen, mit gondolt a szupervíziós munkáról?
Ő maga így írt erről:
„A szupervízió alkotási folyamat, az érzelmeinkkel alkotás folyamata… Kérdezni jól és igényesen. Úgy feltenni a kérdést, hogy érezzék, érdekel a válasz. Kérdezni azért, hogy tovább kérdezhessek, azért, hogy tovább nyíljon az, ami nyitható… A dolgok sohasem egyértelműek.”
Oktatói, szupervizori működését lelassultság, elvont gondolkodás, ugyanakkor csendes derű, humor jellemezte. Az a fajta humor, ami mindig a másik javát szolgálja.
Leheletfinom, mély érzékenységgel, őszinte, támogató figyelemmel volt jelen. Látni akarta és valóban látta azt, akivel dolgozott.
A jelenlétéről gondolkodva eszembe jut egy történet a 2015-ös Nemzetközi Szupervíziós Kutatási Konferenciáról, ahol részt vett az ANSE, az Európai Szupervíziós Egyesületek Szövetségének teljes vezetősége is. Attila valahol a harmadik sorban ült, a hallgatóság között. Akkor már felépült egy korábbi betegségéből, de a bot még ott volt a kezében.
A szünetben odajött hozzám az ANSE akkori alelnöke, Sijtze de Roos, és megkérdezte:
Ki az az őszes hajú úr ott a harmadik sorban a bottal? Azért kérdezi, mert szinte tapintható az a mély tisztelet, amivel a magyar résztvevők körül veszik. A jelenléte valami olyan bölcsességet és nyugalmat sugároz, ami nagyon megérintette őt és kíváncsivá tette, ki lehet vajon?
Pótolhatatlan veszteség, hogy elment közülünk, de öröksége, hatása velünk marad. Itt van velünk.
Attila egy írásában Eckhart mestert idézi – most ezekkel a szavakkal búcsúzunk szeretett kollégánktól, barátunktól:
„Hogy ember vagyok,
Közös vagyok minden emberrel, –
Hogy látok és hallok,
És eszem és iszom,
Ezzel egy vagyok az állatok mindegyikével, –
Az azonban, hogy én én vagyok, az csak velem azonos,
És hozzám tartozik,
És senki máshoz,
Semmilyen más emberhez,
Sem egy angyalhoz, sem Istenhez,
Azon túl, hogy egy vagyok ővele.”
Dr. Nemes Éva
2022.06.25.