„Tudnod kell, hogy melyik kikötő felé tartasz, mielőtt be akarnád fogni a jó szelet, mely odarepít.” (Seneca)
Nyár elején – szokásomhoz híven – újra lakásdekorálásba fogtam. A szupervizor-coach képzésen olyan sokszor hallottam a kikötők, hajók, iránytű fogalmát, hogy gyermekkorom egyik kedves foglalatoskodásába kezdtem: színes papírokból apró papírcsónakokat hajtogattam, hogy egyfajta nyári hangulatot csempésszek be az otthonomba. A papírhajók elkészültek, én pedig a nyár folyamán szupervizor-coach lettem! 🙂 Egy hároméves képzés végén pedig – értékelve az elmúlt képzési éveimet – a legfőbb kérdéseimet először szupervizor-coachként önmagamnak kellett feltennem.
Érdemes volt három éven keresztül időt, pénzt áldoznom, rendszeresen ingáznom Debrecen-Budapest között, rengeteget olvasnom, éjszakába nyúló dolgozatokat írnom, vállalnom az önmagammal való szembenézés nehéz lelki munkáját? Megérte? Lett haszna a képzésnek a munkámban és a személyes életemben? S ha igen, akkor hogyan, miben tudom mérni az elmúlt 3 évem tanulását?
A fenti kérdéseimmel már a szakdolgozataimban is foglalkoztam. Akkor még megkönnyezve írtam le a válaszaimat, mostanra pedig/viszont? mérhetetlen örömmel! Mert el tudom mondani, le tudom írni, hogy a legnagyobb és mérhető tanulásom a saját fejlődésemben lett! Az életem körülményei és a személyiségem alapvetően optimista szemlélete nem változtak a képzések első napja óta. De Abban óriási a különbség (óriási különbséget érzek?), ahogyan értelmezem a velem történteket, s ahogyan reagálok rájuk! S itt jön képbe a szupervízió és a coaching lényege!
Ahogyan Douglas Stone és Sheila Heen Köszönöm a visszajelzést! című könyvében olvastam: a boldogságunk megélésének képletében a jelen kutatások alapján a körülményeink csak 10%-ban járulnak hozzá, a beállítódásunk pedig kb. 50%. Továbbá ott van az a 40%-nyi rész, amire hatásunk lehet azáltal, ahogyan értelmezzük a történéseket, amilyen jelentéseket tulajdonítunk nekik, és amilyen történeteket mesélünk és írunk róla önmagunknak!
A szupervízió számomra leginkább az érzéseimmel ismertetett meg, a reflektív coaching pedig célkitűzővé és célba jutóvá tett. Segítettek abban is, hogy önmagamra és másokra is nyitottabban, elfogadóbban, megértőbben és szeretetteljesen tudjak ránézni. A nehézségeimre és a nehezebb érzéseimre pedig kevesebb félelemmel és aggódással tudok ránézni. Ugyanakkor a szupervizor és a coach képzés tanítottak arra is, hogy az életem bármely területén bármikor és mindenben lehet változásom, fejlődésem, és célba jutásom!
Mostanra már tudom, hogy minden tapasztalásomnak története és célja volt az életemben. Ezért a képzések végén fel mertem tenni önmagamnak a merészebb kérdéseimet: Azt az életet élem, amit szeretnék? Azzá váltam, akivé szerettem volna? Sikerült-e jobb emberré, jobb munkatárssá, jobb baráttá, jobb társsá vagy jobb vezetővé válnom?
Én a szupervízió és a coaching által megtaláltam az életem egyik legdöntőbb célját. Tudom, hogy miért maradtam életben 9 évvel ezelőtt egy rákos betegség után. Megszületett bennem, hogy mire teszem fel az életemet, s mivel tudok leginkább hozzá tenni ehhez a világhoz.
A színes papírlapjaimból hajók lettek a hajtogatásaim által, melyekre gyermeki örömmel tudok ránézni. Kedves Olvasó! a Te színes papírlapjaidból tudod már mit szeretnél készíteni? Tudod már, hogy Te a színes papírlapjaidból mit szeretnél készíteni? Mit alkotsz, mit teremtesz belőlük, és mire használod őket? Tudsz-e nekik örülni? Végezetül: Tudod-e már, hogy melyik „kikötő” felé tartasz, hogy a vitorláidba befogva a szelet az áramlat elrepíthessen a vágyaid kikötőjébe?
