Egykor kívülről érkezett hang, amely a jelenben már saját belső narratívaként jelenik meg.
„Kivel tudod még megosztani ezt a dilemmát?” – kérdezem egy csoportos szupervízión, miután a résztvevő hosszan beszélt saját bizonytalanságáról egy vezetői helyzet kapcsán. „A férjemmel. És ő mindig leszid, és ezt meg is érdemlem…” – mondja szemét lesütve.
A mondatok csendet hoznak a térbe. Bennem is erős érzések mozdulnak, mert ez a kijelentés nem pusztán a férj reakciójáról szól, hanem egy mélyen beágyazott önminősítésről is. A „megérdemlem” itt már nem külső kritika visszhangja, hanem belsővé tett ítélet: egykor kívülről érkezett hang, amely a jelenben saját belső narratívaként jelenik meg. Ez az ítélet nem csupán a teljesítményhez kapcsolódik és nem azt jelenti, hogy „hibáztam”, hanem azt: „velem van a baj”.
A sématerápiás megközelítés szerint – ahogyan azt Jeffrey Young leírja – az ilyen kijelentések hátterében gyakran az elégtelenség–szégyen séma áll. Ez a séma azt a mély meggyőződést hordozza, hogy az egyén alapvetően hibás, szerethetetlen vagy inkompetens. Így aztán a külső kritikus hang idővel belsővé válik, beépül és önszabályozó mechanizmusként működik tovább, vagyis a személy maga válik saját bírájává.
A szupervíziós térben ez a dinamika megjelent és működésbe is lépett. A résztvevő nem csupán a férjével való kapcsolatát idézte meg, hanem velünk – a csoporttal – is újra játszotta ezt a helyzetet, olyan formában jelent meg, hogy a kimondott önvád („megérdemlem”) mintegy megelőzte a feltételezett külső kritikát, amelynek az adott szituációban semmilyen konkrét alapja nem volt.
Azt feltételezem, azt szerette volna, hogy ha ő mondja ki előbb magára az ítéletet, talán kevésbé lesz fájdalmas. Az önleértékelés így paradox módon védelemként is működött.
Szupervizori pozícióból ebben a helyzetben több feladat is megjelenik. Egyrészt tartani kell a teret – anélkül, hogy azonnali megnyugtatásba, moralizáló ellenállásba vagy vigasztalásba csúsznék, hiszen a „megérdemlem “ gyors cáfolata látszólag támogató lehet, valójában azonban megkerüli a mélyebb dinamikát. Másrészt differenciálni szükséges a belső kritikus hangot a konkrét szakmai helyzettől, a “megérdemlem” globális önítéletet konkrét tapasztalati elemekre le kell bontani.
A csoport ebben a folyamatban is egy megtartó erő lehet anélkül, hogy megerősítené az önvádat vagy azonnal feloldaná azt. Résztvevőként egyrészt szubjektív módon benne vagyunk az esethozó történetében, ugyanakkor azon kívül is kell lennünk, hogy tükröt tarthassunk (s a kereteket) és segítsük a reflexiót. A szupervízió valódi munkatérré akkor válik, amikor ez a belső hang felismerhetővé és megkülönböztethetővé válik, és amikor feltehető az a kérdés: ki beszél most? A jelenlegi szakember? Egy korábban magáévá tett kritikus szó? Egy egykori tekintet?
Az önleértékelés nem pusztán önbizalomhiány, hanem egy magunkkal hozott kapcsolati struktúra, amely újra és újra megjelenik a munkánk terében és a magánéletünkben is. Amíg ezt nem tesszük láthatóvá és mondjuk ki, addig észrevétlenül szervezi önmagunkról alkotott képünket.
A szupervíziós folyamat során a résztvevők által megfogalmazott és az „itt és most” helyzetre irányuló kérdések elősegítik az esethozó tudatosságának növekedését. Ezek a kérdések egy külső nézőpontot képviselnek, ugyanakkor figyelembe veszik az esethozó belső világát, ezáltal támogatva a jelen helyzet mélyebb megértését.
Joós Judit, Szupervizor-coach
#szupervízió #önértékelés #internalizáció #szégyen