Egy óvodapedagógus és egy középiskolai tanár első találkozása a szupervízióval
A szupervízió számomra erős, mély és egyben felemelő élmény. Amikor beszélek róla olyan, mintha egy szerelemről mesélnék. Mindig meglepődök, amikor este nagy nehezen, fáradtan elindulok itthonról egy peer szupervíziós ülésre, – amit 12 éve havonta tartunk egymásnak kollegákkal – és feltöltődve, tele ötletekkel és hálával távozok a csoportról. Ennyi év után is töretlen hittel, lelkesedéssel és büszkén gondolok a hivatásomra. Őszintén úgy gondolom, hogy pályaválasztástól nyugalomba vonulásig időről–időre minden felnőttnek szüksége van szupervízióra.
Egyesületünk (MSzCT) évek óta hirdet ingyenes szupervíziós lehetőséget pedagógusoknak. A várthoz képest kevesen vették igénybe, ami valószínűleg információhiány lehetett magáról a szupervízióról, de a hír sem jutott el mindenkihez.
Nekem szerencsém volt, mert négy, változatos intézményekből érkező pedagógussal is dolgozhattam (óvodától középiskoláig). Volt akivel csak online, de volt séta közben tartott ülés, illetve kávézói találkozás is. Mindenkivel 7 alkalomra szerződtünk, amit végig is jártak.
Tudjuk, hogy egész más valamiről olvasni, mint a saját bőrünkön megtapasztalni. Az élményt ugyan nehéz átadni, de az alábbi két történettel egy kis betekintést szeretnék nyújtani, hogy milyen témákkal kerestek fel pedagógusok, és mire jutottunk a közös munka során, mely remélhetőleg jól érzékelteti a szupervízióban rejlő lehetőségeket.
Az egyik jelentkezőm óvodapedagógusként dolgozott, és azért keresett fel, mert elkeseredésében szakmát akart váltani. Viszonylag hamar kiderült, hogy erősen túl volt terhelve a munkahelyén. Óvodavezető helyettesként is dolgozott, ami nehezítette a csoportnevelői feladatai ellátásában, rengeteg plusz adminisztrációval járt, és így nem tudta az általa kedvelt tevékenységeket végezni. Beszélgetéseink során rájött, hogy valójában a vezetői feladatokkal kapcsolatban érezte, hogy kiégett, és nem a gyerekekkel való munka terhelte le. Kliensem nagyon aggódott, hogy nem tudja megbeszélni a vezetőjével a helyettesi munkakör visszaadását. Közös munkánk egy része olyan asszertív kommunikációs módszer tanulása volt, mely segítette saját igényei megfogalmazásában és szükségletei kifejezésében, valamint konkrétan is felkészültünk a számára félelmet keltő megbeszélésekre. A folyamatunk lezárása előtt sikerült elérnie, hogy a vezető sértődés és harag nélkül elfogadta lemondását erről a pozícióról.
Közös munkánk másik nagy eredménye az volt, hogy kliensem elindult egy olyan önismereti úton, ahol sok hasznos és öngyógyító tapasztalatot szerzett: javaslatomra művészetterápiás csoportot talált magának, aminek megéléseiről beszámolt, és a kezdetben felmerülő kérdéseit, bizonytalanságát is át tudtuk beszélni. Örömmel láttam, hogy „könnyebben”, saját igényeit tisztázva és kifejezve, megerősödve távozott a folyamat végén, és nem kellett elhagynia szeretett hivatását.
A másik jelentkezőm egy családi krízisben szenvedő középiskolai tanár volt, aki épp válófélben volt házastársától. Nem tudta pontosan mi a szupervízió, és azt sem, hogy milyen szakemberre lenne szüksége, de érezte, hogy segítségre szorul, és az ingyenes lehetőségre felfigyelve keresett meg. Kliensem szerint párjával az eltávolodásuk fő oka az volt, hogy túl sokat dolgozott, és társa megelégelte a nélküle töltött estéket, hétvégéket. Mivel a szupervízió nem terápia, és a fő hangsúly a munkával kapcsolatos megéléseken, dilemmákon van, így megkértem kliensemet, hogy a magánéleti válsággal egy pszichológust keressen fel, de közben felajánlottam, hogy a szakmai életével kapcsolatos témáival dolgozzunk. Fontos előrelépés volt, hogy talált egy pszichológust, aki tudott arról, hogy mi is megkezdtünk egy szupervíziós folyamatot, így onnantól párhuzamosan dolgoztunk néhány hétig. Ez a példa ugyan nem jellemző, de érzékelhetően segített neki, hogy két oldalról támogattuk. A mi üléseink többek között az időbeosztásáról, feladatai priorizálásáról, a tanítás örömeiről és nehézségeiről, maximalizmusról, és a regenerálódási lehetőségeiről szóltak. A folyamatunk végére tisztábban látta hogyan alakítsa a munka és a pihenés arányát, milyen feladatokat szeretne elvállalni és mire mondjon nemet. A folyamatunk online zajlott, és a záró alkalmak egyikén egy vidéki házból jelentkezett be, ahova barátaival ment kikapcsolódni. Megnyugvással töltött el, hogy komolyan vette a visszatöltődéssel kapcsolatos „házi feladatot”.
